Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A káposzta pátosza

2010.01.14

A káposzta pátosza

Azon a bizonyos sok egyessel teli, különleges erőkkel rendelkező napon, amelyről már írtam a "Ne hidd el az ezo-izét!" című írásomban (önbírálat, nagy adag cinizmussal:) történt második megvilágosodás-élményem.

 

Kép

 

Lila káposztát készítettem dinsztelni (párolni), és egészen az elfogyasztásáig történő tudatos figyelés és jelképértelmezés révén révedtem önnön megismerésembe. Mivel két napnyi időt átfogott az elfogyasztása, igyekszem felgyorsítani a történéseket és összegezni a megfigyeléseket:

Népünk a lila káposztát vörös káposztának is hívja. Ez bizony nagy tanulság, hiszen a tudatosság, szellemi látás nem jöhet létre (mert azonos) a múlttal való szembe nézés, az eredetünk felismerése nélkül (gyökér csakra=vörös, harmadik szem= lila).

Amikor lassú tűzön (nyugodt, kiegyensúlyozott, aktív cselekvéssel) pároljuk (érzelemmentesítjük) a káposztát (célunkat), lefedve tetővel (befelé fordulva, kizárva a felesleges tényezőket), akkor először befeketedik (feljönnek a tudatalatti élmények, gátlások, amelyek elzárják érzelmeinket, együttérzésünket a magasabb rendű szellemiség tapasztalásától), majd levéve tűzről (hagyva, hogy cselekedeteink meghozzák gyümölcsüket), és a fedőt eltávolítva (kinyílva a világban való tükröződésre) lassan kék színűre változik (torok csakra= kommunikáció, világgal való kapcsolódás), elkezd (meg-)világosodni. Aztán idővel lila színűvé lesz újra, főként, ha lehűtjük ( befogadásra nyitottá válunk, használva mélyebb megérzéseinket, intuitív módon közelítünk a végső megértés felé). 

Ám, ha nagyobb mennyiségű vizet öntünk rá, újra kékké válik (a megélés öröme felesleges érzelemhullámot zúdít ránk, el akarjuk mondani a világnak /kifelé fordulunk szemlélődésünkből/ élményeinket). Ha nem vesszük észre, hogy milyen hullámot indítottunk el, és a külső visszacsatolásoktól (dicséret, elismerés) még inkább eltelítődünk (több vizet öntünk  káposztára, még több érzelmi súllyal nehezítjük, lassítjuk a rezgését, akkor célunk önös magamutogatássá válik (a káposzta elzöldül, a szív szintjére süllyed a rezgése; már csak emberi világunk szintjén fog teremni gyümölcsünk). Innen nehéz visszatérni, hiszen a víz természete, hogy kitölti a rendelkezésére álló teret, nem tud lenyugodni, ha egy kicsi dolog is megmozdítja. Általában még több érzés tör ránk, amelyet ki szeretnénk elégíteni. Így lépünk anyagi világunk rezgésébe (a káposzta sárgává válik, elosztó csakra= emésztés, létfenntartás). A folyamat visszafordíthatatlan, így el kell szenvednünk azt, hogy tetteink gyümölcsére mások is éhesek lesznek, és meg akarják szerezni álmainkat, élményeinket, céljainkat. Ez életünk értékvesztettség-érzetét kelti (a sok víz miatt ízetlen lesz a káposzta).

Egyetlen módon emelhetjük fel magasabb minőségbe létezésünket, külső ízt és színt kell találnunk (ez lehet színezék és aroma /egy közösség, cselekedet, amely mögé bújva értékesnek látszhatunk ideig-óráig/, amely valódi táplálást nem adhat, hiszen mesterségesen generált, tehát nem önazonos, de lehetnek fűszerek, és természetes színezékek /tehát egy tanító/, amelyek már nem a régi /múlt elszállt álmait visszahozni akaró/ ízt hozzák vissza, hanem a világegyetem rendjét ismerve, új lelki ízt, istenélményt adnak).

Készülj fel te is, hogy életed káposztáját jól készítsd el, és becsüld meg ételedet, mert az a tanítód lehet, ha figyelsz!

 

Áldás-OM

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.