Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar Adorján:A Csodaszarvas

2007.12.23

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A rege bevezetõ része



1.)

Porka havak esedeznek (vagy: hulladoznak)
Nyulak, rókák kergetõdznek
Régi rege róla.

Benyomozánk a faluba,
Jámbor gazda udvarára.
Régi rege róla.

Ott találánk rakott házat,
Abban látánk vetett ágyat.
Régi rege róla.

Ágyban fekszik jámbor gazda,
Belül fekszik gyöngéd hölgye.
Régi rege róla.

Közbül fekszik göndör gyermek,
Költögeti apját, anyját.
Régi rege róla.

Keljen apám, keljen anyám
Mert megjöttek a regösök !
Régi rege róla,
Régi rege róla.

Képzeletünk elé hideg, havas táj varázsolódik.  Finom porként szitál a hó, ahogy nagy hidegben szokott.  A Hold vagy Csillagok fénye mellett néha nyulakat látni futni, rókák által üldözve.

Szánok nyoma látszik a hóban, de a folyvást hulló hó által már félig-meddig betemetve.  Ez alig látható nyomokat követve bandukol a falu felé a hét gyászmagyar, aki az augsburgi csata után élve került haza és most énekmondással keresi kenyerét.  Karácsony és Újév éjszakája van, a sok énekelés és regélés ideje, ami számukra is több keresetet és megvendégeltetést jelent.

„Rakott ház”-nak, némelyek szerint, Erdélyben csak a fenyõ- vagy más fából készült gerendákból való házat értik, amelynél a gerendák valóban egymásfölé rakvák;  mások szerint azonban így a kõbõl vagy téglából rakottat nevezik de semmiesetre sem a vályogból valót, sem a sövényfonásút, amely utóbbi falai aztán sárral lesznek betapasztva s azután bemeszelve;  bár régen olyan finom fonású „sövényház” is volt, hogy azt betapasztani nem kellett.

A ház ablakaiból világosság látszik.  A fázó, didergõ regések vágyódnak a meleg szoba és méginkább meleg étel után.  Az udvaron vagy az oszlopos tornácon énekelnek.  A dallamok a dunántúli és erdélyi regös énekek, régi magyar balladák és népdalok dallamai felhasználásával állítandók össze.  Ezek mindenesetre magyarok de egyszerûek kell legyenek mert nagyon változatos, színes dallam nem egyeztethetõ össze az epikai elõadás szükséges nyugodtságával, illetve zavarná az epikai hangulatot, amely megköveteli hogy a legmegrázóbb és a legvígabb dolgok is bizonyos fenséges nyugalommal adassanak elõ.  Az azonban szükséges, hogy az énekrészek dallama más-más legyen, hogy a hallgatóságot ne untassa.

Megérkezénk, heten vagyunk,
Messzi földrõl jöddögélünk.
Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,
Jégországi mezõségrõl
Régi rege róla.

Hideg, havas mezõségrõl,
Zord, zúzmarás erdõk közül.
Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyott
Kinek orra, kinek füle
Régi rege róla.

Regösöknek rossz ruhája,
Zabszalmából a subája.
Régi rege róla.

De remek a sok regéje,
Sok regéje, mondókája.
Régi rege róla.

A regösök mindig heten vannak.  Egyrészük különbözõ álarccal szerepel a regölés különbözõ részeiben, a többi pedig zenész.  Hangszereik az éneket kísérõ koboz (lant, gitár), dob (az úgynevezett üstdob, amelynek csak egy bõre van és az egyik kézben tartják, a másikkal verik) és a regösök láncos botja.  Ilyen bot kettõ, háromnál is van és a refréneknél zörgetnek velük.  Az egyik regös lehetõleg magas férfi Csodaszarvasnak öltözve, egy fiú vagy fiatalabb legény pedig a kakas, míg egy idõsebb, vagy egy öregember a tulajdonképeni énekmondó, aki a legszebb epikai költeményeket énekeli, magát kobozával kisérve.

Régebbi nyelvünkben koboz = tök, és valóban kabaktök valamint másféle tök héjából nemcsak dob hanem hegedû és gitárféle is készült.

A hideg, havas „Jégország” népmeséinkben is elõforduló indíték (motívum).  Ez országban minden jéggé fagyva és jéggé fagy mindenki aki oda merészkedik.  Többnyire varázslat okozta az ország Jégországgá válását, de a mesehõsnek élete kockáztatásával sikerül a varázslat alól az országot fölszabadítania.  Egy Benedek Elek által közölt mesében úgy hogy az Áldott Napot rábírja, hogy ott is fölragyogjon, holott eddig oda nem sütött volt.  Népmeséinkben ez indíték nem más mint a Jégkorszakok elhomályosult emlékezete, amely korszakok a Földön valóban egy ideig mintegy gonosz varázslat tartottak, majd elmúltak.  A magyar Alföldön ugyan Jégkorszak sohasem volt, de volt a Kárpátokban és a Magyarországtól Északra fekvõ tájakon, úgyhogy a Csallóközben és az ettõl délre fekvõ részeken élõ népnek tudomása kellett legyen a jég- és hóborította tájakról, ugyanúgy tehát mintahogy népmeséink szerint is Jégország ha nem is közelinek de elérhetõ távolban lévõnek lenni mondatik, sõt mondatik az is hogy az hegyeken túl van.  Az augsburgi csata utáni regösök azonban énekeikben a hideg, havas ország alatt aligha másra mint Németországra gondoltak, amely Magyarországnál sokkal hidegebb és ennél északabbra fekszik.  Tény viszont az is, hogy oda hegyeken átkelve juthatni és hogy ez a Jégkorszak idejében jégtakaró alatt volt.  A hét gyászmagyar orrát, fülét a németek levágták volt és így eresztették õket el.

Regösök, az énekmondó és a bözön bikaA regösök, a csodaszarvas és a kakas

Ezt palástolgatják õk tehát azzal hogy „ott lefagyott kinek orra, kinek füle”.  Mivel azonban õseinknél a Karácsony és egyúttal Újév ünnepe :  a téli napforduló éjszakája volt, ezért természetes hogy az õsi regések énekeikben a hideg, havas Jégországot vagy Télországot az augsburgi csata elõtt is emlegették.

2.)

Zabszalma a köpenyünk,
Tökcserép a kalapunk.

Nyírfakéreg nadrágunk,
Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk.

Ha beenged gazdurunk
Becsiszegünk-csoszogunk.

Ha nem enged gazdurunk
Elcsiszegünk-csoszogunk.

Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk......
Úgy csiszegünk-csoszogunk......

Erre a szoba ajtaját föltárják hogy a regéseket beengedjék.  A nyitott ajtóban az éj sötét hátterén látható lesz az égõ gyertyákkal ragyogó Csodaszarvas.  (A szobában lévõ világosságot az ajtónyitás elõtt el kell oltani hogy e világosság ne csökkentse a Csodaszarvas fényhatását.)  A regések bejönnek, köszöntik a házbelieket, ezek viszonozzák a köszöntéseket, amelyek ilyenek :

Megszületett a Magyarok Istene ! — Él a Magyarok Istene ! — Dicsértessék a Magyarok Istene. — A felelet rá :  Megszületett ! — Él ! — Dicsértessék !

Ha az ajtó elég tágas akkor a Csodaszarvas is mindjárt bejön, ha nem, társai elõbb leveszik szarvait, hogy az oltárrá alakított asztal két korsójába állítsák;  a nyitott pitvarú régi magyar házakban azonban ez nem volt szükséges és a következõ énekrész alatt a lángocskákkal ragyogó agancsok még a szarvas fején maradtak.

Most a kobzos énekel :

3.)

Amott gomolyodik nagy gomolyag felhõ,
Abból támad elõ csodálatos szarvas.

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogára ezer égõ gyertya.

Ezer égõ lángjuk az égi Csillagok,
Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

A fölkelõ Napot szarva között hozza,
Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog,

Ahány szõre szála annyi Csillag rajta,
Ezüstös teli Hold szügyérõl világlik.

Ez a világ keletkezése jelképes regéje néhány szóban elmondva, mert a Csodaszarvas magát az Eget, azaz a Mindenséget is jelképezi, azért vannak rajta mind az égitestek.  A gomolygó vagy kerekedõ felhõ az alakuló Világködöt (õsködöt, nebulozát) jelenti, amelyekrõl õseinknek tudomása volt és stilizált ábrázolatai is maradtak ránk.  Ez õsködöt magyar törzseink szócsoportja szerint gomolyad-nak nevezték, mozgását gomolygás-nak.  Ellenben például kabar törzseink ugyanezeket a kavarog, kevereg, gabalyog szavakkal fejezték ki;  mitöbb, a gabalyít igének népünk nyelvében ma is van kialakít értelme mégpedig mintegy „kuszálva kialakít”.  Viszont kazár és székely õstörzseink a világkialakulás ködét kusza, guzsa, kósza alakú szóval nevezték, mozgását pedig a kuszál, kuszálódik, kaszálódik szavakkal.  Ezen õs-kazár szóból származtak a görög kaosz, amely szintén kuszaságot és a még kialakulatlan, gomolygó õsanyagot jelenti, továbbá a magyar kószál ige, amely kusza ide-oda keringést, és a szerb guzsva amely utóbbi meg gomolygó tömkeleget jelent, amik után értjük hogy a magyar kóc szó, amely szálak rendezetlen tömegét jelenti, kellett hogy a szláv kosza = haj, hajzat szó eredetét is képezze.  Mindezekkel rokon a magyar gúzs = csavart kötél is.

Ma tudjuk, hogy a világkezdõ õsködök, amelyekbõl a napok és naprendszerek alakulnak ki, valóban spirálisan gomolygó õsanyagködök.  E világkezdõ õsködöt kazár és székely törzseink stilizáltan így ábrázolták, amely ábrázolatokat a székely kapukon valamint népmûvészetükben egyebütt is láthatjuk, de különösen következetesen a tulajdonképeni székelység helyein, azaz Udvarhelyszékben. (1. 2.)

Ugyanezen õsködöt kabar törzseink viszont úgy ábrázolták ahogy azt e fönti rajzon a 3. és 4. ábra tünteti föl.  Ez utóbbi kettõt Kínában díszítõindítékként ma is mindenütt láthatjuk, sõt Korea címere is ez, és a Távolkelet szimbolikájában ez valóban a világkezdõ õskáosz ábrázolata.

Mindevvel pedig egyezik az hogy a nebulozák, vagyis a Mindenség kialakulóban lévõ ködei, világai valóban ilyen spirálisan gomolygó alakúak — de amit mi csak ma, teleszkópjaink segítségével tudtunk megállapítani; holott, lám, õseink már ezt is tudták.

Most maga a szarvas énekel, a kobzos zenész pedig kíséri :

4.)

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Kelõ piros Napom, szép Hajnalcsillagom
Vízben tükrözõdnek, ragyogva rezegnek.

Szõröm Csillagai, szügyem gyöngyszin Holdja
Vízbe lemerülnek, habok közt fürödnek.

Sötét messzeségbõl úszva megérkeztem,
Kékes habok közül partra kiláboltam.

A két szarvam között ingó-ringó bölcsõ,
A ringó bölcsõben aranyhajú gyermek,
Óh, a Gyönyörû Gyermek !...

Most újra a kobzos énekel : 5.)

Ki fia, ki fia ?  Kicsoda, Kicsoda ?
Csillagos Ég fia, a Nagy Isten Fia.

Az Áldott Napocska, Gyönyörû Istenke,
A mi reménységünk, a mi nagy örömünk.
Óh, a Gyönyörû Gyermek !...

Újév éjszakáján íme megszületett,
Tenger homályából, sötétségbõl kikelt.

Az égi Tejfolyó az õ édesanyja,
Aki õt szoptatta, nagy erejét adta.
Óh, a Gyönyörû Gyermek !...

Kicsike, kicsike, ring a bölcsõjében,
Ringó bölcsõjében mosolyog édesen.

Éjszaka árnyai immár reszkessetek,
A ti elûzõtök mert már megszületett !
Óh, a Gyönyörû Gyermek !...

Sötétség, hidegség felé tekergõdznek,
Sugárzó Natpocskánk életére törnek.

De õ kacsóival torkukon ragadja,
Kerendõ kígyókat íme meg is fojtja.
Óh, a Gyönyörû Gyermek !...

6.)

Áldott Nap, fényes Nap, amily gyönyörû vagy
Már ringó bölcsõdben olyan erõs is vagy.

Jobb kacsód mozdítod, bölcsõd megingatod :
A Föld reng miatta, hegyek megremegnek.

Bal kacsód mozdítod, bölcsõd megingatod :
Tenger fölviharzik, végesvégig habzik.

Mai naptól kezdve fogy már a sötétség,
Mai naptól, fogva lankad már hatalma.

Mert a mi Megváltónk immár megszületett,
A mi Áldott Napunk, látjátok-e, meglett.

Emberek, emberek, új örömöt hoztunk,
Ez új esztendõben legszebb reménységet.

Elhoztuk az áldást, sok szép ajándékot,
Kicsiny gyermekeknek sok gyönyörûséget.

Isten adjon nektek mindenben bõséget,
Békét, boldogságot, szívbéli jóságot.

Minden gyermeketek egészséggel éljen,
Mint az Aranyisten oly gyönyörû legyen.

Minden jószágotok szépen szaporodjon,
Gyümölcs és gabona bõséggel teremjen.

Kezetek munkáján égi áldás legyen,
Fényes Aranytükör mindekor vezessen.

A Csodaszarvas a Nagy Égisten jelképe, aki pedig az Ég, a Mindenség megszemélyesítése.  Itt a Mindenségnek a Csodaszarvasban való megtestesülése úgy van föltüntetve mintha ez a Mindenség Tengerébõl úszva jönne elõ, amiértis eleintén mintha a vízbe volna merülve, csak feje és szarvai látszanak ki s az ezeken ragyogó Nap és Csillagok a vízben tükrözõdnek, míg szügyén és szõrén a Hold és a többi Csillagok még alámerülvék, aminthogy a Hold és a Csillagok egyrésze szoktak is a láthatár alá tünni.  Mindezt azonban úgy kell fölfognunk hogy a Csodaszarvas tulajdonképen maga az Ég, vagyis maga a Mindenség Tengere, és hogy eszerint itt tulajdonképen ez csak átváltozik Csodaszarvassá, vagy ebben van megszemélyesítve, hogy így vele énekbeli szerepet eljátszathasson.  Az ajtónyílásban láthatóvá lévõ Csodaszarvas megjelenése értelme az hogy az égi felhõk megnyílanak és közöttük meglátszik az Ég.  Ezért belõl az ajtóra felhõket ábrázoló kárpitot kell akasztani, emelyeket különben õsvallásunk istenházaiban (templomaiban), ahol a karácsonyi szertartás pompával volt megtartva, valószínüleg az ajtószárnyakra magukra is, belül, kifaragták és festették.  Másrészt a felhõk az õsködöt is jelképezték, amelybõl a Csillagos Ég, azaz a Csodaszarvas, kialakult.  A felhõket is különbözõ magyari õsnépeink más-máskép ábrázolták;  például a magyarok úgy mint amilyen e rajzon a;  a kazárok olyanképen mint b, amit a középkorból valamint még a barokkorból is ránk maradott díszítményeken is láthatunk;  a kabarok olyanféleképen mint c, amihez hasonló még a kínaiak mûvészetében maradott fönn;  a kunok úgy mint d;  a szemerék és besenyõk pedig úgy mint e; amely különbözõ ábrázolásmódok az illetõ népek vallásos szimbolikáján alapultak, de ami magyarázására itt nem térhetünk ki.

Az énekben valahol megemlítendõk a Csodaszarvas szarvain csilingelõ csengettyûk is és kifejezendõ, hogy ezek a Csillagokkal is összefüggésben vannak.

Éspedig a következõ okokból :

Ezen csengõknek — azonkívül hogy az egykori háziállat-szarvasok szarvaira, szarvatlanságuk ideje alatt pedig nyakukba, voltak akasztva — szintén volt jelképes értelmük is, vagyis utóbb a Csillagok jelképeivé is lettek, aminek magyarázata azonban a magyar õsvallás táltosai titkos tudományai körébe tartozik, amelyekrõl itt nem szólhatok és ezért e tárgyat is csak röviden érintem :

Ez a hangok, színek, hõfokok és alakzatok (formák) harmóniájával és egymásnak való megfelelésével függ össze.  Õsnyelvünk a Természet törvényei szerint keletkezvén, a Természetnek és a Természet Törvényeinek hangokbani kifejezõdése volt, de aminek igen világos nyoma van meg mai nyelvünkben is, holott más nyelvekben ilyen nyomok csak annyiban maradtak meg, zûrzavarosan, amennyiben sokkal késõbbi kialakulásukkor õsnyelvünk reájuk hatott.  Amint azt a csillag és csilingel szavaink azonos szótöve is mutatja (a magyarban és más nyelvekben is a csill-, sill-, csell-, sell szótöveknek (röviden ejtett é hanggal, azaz tehát é-vel egyaránt van csillog, villog és cseng, csilingel értelmük), lehet azt is kövtkeztetnünk, hogy az õsök valamikor tudták nem csak azt hogy a fény és hang egymáshoz hasonló hullámzó mozgások (a régi magyarban sellõ, csellõ, csele, salló, csalló:  hullámzó, kigyózó mozgást jelentõ szavak voltak), de megállapították volt azt is hogy a fehér szín, fehér fény (amilyen a Csillagok többsége színe is) és a magas hangok (csilingelés) egymásnak megfelelnek és hogy ezenkívül a csilingelés ritmusa is megfelel a csillagok csillogásának, vagyis hogy ami a hangokban a csilingelés : az a fényben a csillogás.  Ezért õseink karácsonyi szertartásából — amelyben a Csillagoknak oly nagy szerepük volt — sohasem hiányozhattak a csilingelõ csengõk sem — ami különben a magyarság karácsonyéji ünnepe hangulatához ma is tartozik.  Említettük hogy a csill-, sell-, sall- szótöveknek hullámzó mozgás jelentésük is volt.  Ez a mai magyar szallag és sallang, tájszólásokban sallangó szavakból ma is látható.  Utóbbi azon, vékony, hosszú szijjakból álló csüngõket jelenti, amelyek különbözõ tárgyakon alácsüngõ díszül, a lószerszámokon pedig díszül is de fõképen arra szolgáltak, hogy a ló mozgása által folytonos ide-oda hullámzásba, azaz sallangásba, sallongásba hozva, az állatról a szúró legyeket, bökölyöket távolt tartsák.

Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy az i, ü, és é magánhangzók a rövid idõközû, gyors hullámzásnak, a magas hangoknak és a hideg kék és fehér színeknek felelnek meg, az e, õ, á magánhangzók ellenben a nagyobb idõközû, lassúbb hullámzásnak, a mélyebb hangoknak, melegnek és meleg piros és narancssárga színeknek;  habár, a végletek érintkezvén, az igen magas hangokoknak és az ezeknél ismét keletkezõ fehér és kékesfehér fénynek is ismét az i magánhangzó felel meg.

Az énekben említett „Tejfolyó”:  a Tejût, amelyet õseink fehér Anyaszarvassal is jelképezték, amely a Napisten anyja, azaz a Nagyboldogasszony, vagyis a világalkotó Õsanyag Istennõje (Hera Juno), aki egyes törzseinknél fehér kancával is jelképeztetett.  Népmeséinkben ez azon „fehér ló” amelynek fiát „Fehérlófiá”-nak nevezik, aki azonos Heraklesszel, azaz a Napistennel;  említettük pedig hogy Herakleszt még Magar és Makar nevek alatt is tisztelték. Vogul rokonnépünk énekeiben is a még bölcsõjében fekvõ Napistenke oly erõs hogy keze mozdulatáitól a Föld reng, a tenger viharzik, ami tehát okvetlen eszünkbe juttatja a bölcsõjében is már nagyerejû görök Heraklesz hitregéjét.  Vagyis itt is, mint számtalan más esetben is, látnunk kell, hogy a görög hitregék eredete a mi õsnépeinknél van.

A kereszténység „Megváltó”-hitregéje is a mi õsi naptiszteletünkbõl származott hitrege, mivel a Napisten az aki melegével és világosságával a hosszú, félesztendeig tartó tél hidegségétõl, sötétségétõl és az ez idõ alatt terjedõ betegségektõl és nyomortól az embereket megváltja, amint ez a vogul naphimnuszokból is kitünik, sõt avar õstörzseink tûzkultuszában a Napisten egyúttal a Tûzisten is lévén, õ szeretett gyermekeit, az embereket, a tûzgyújtásra is megtanítván, a hosszú tél szenvedéseitõl ezáltal is megváltja.

Az énekben az „Emberek, emberek” szavak helyett „Magyarok, magyarok” is mondható, mivel õsnyelvünkben a „magyar” szónak „ember” értelme is volt.


Most ismét a Csodaszarvas szól :
7.)

Íme agancsaim én mostan leteszem,
Szarvasszokás szerint Újévre levetem.

Karácsonyra nektek szarvaim itt hagyom,
Minden áldásukkal nektek ide adom.

Aranytükör mellett asztalon álljanak,
Míg a sötétség tart :  világosítsanak.

Az én agancsaim :  az Isten áldása,
Minden javatoknak legyen kútforrása.

Álldott termõföldet velük munkáljátok,
Teremjen az néktek gyönyörû gyümölcsöt.

Gyönyörû gyümölcsöt, aranyos kalászot,
Aranyos kalászot, lágy, fehér kalácsot.

Tehenek számára hosszú, selymes füvet,
Hosszú, selymes füvet, bõven fólyó tejet.

Az agancsok azért „Isten áldása” mert belõlük készült az õskapa, a legrégibb földmûvelõ szerszám;  a földmûvelés pedig minden jónak, minden áldásnak kútforrása.

A föntiek azon szerencsekívánságok amelyek a népi regösénekek egyrészét is képezik és amelyek az Újévi ünneppel, a Napisten születésével és a gyermekszületéssel egyáltalán függenek össze.  Õseinknél a Nászünnep, amikor az ifjú párok egybekelnek, tavaszi napéjegyenlõségkor lévén, az elsõ gyermekszületés így természetesen 9 hónap múlva, azaz a téli napfordulóra, vagyis az õsi Karácsony és Újév ünnepére esett.

„Magyar” nemzeti nevünknek még „földmûves” értelme is volt, azt pedig már emlitettük hogy az õskapa, vagyis az aga, szarvasagancsból készült és hogy eszerint ez a földmûvelés szent jelképe is lett.  A kapa és a földmûvelés szentkénti tiszteletére vonatkozólag itt egy kitérést kell tennünk a Tonuzóba-mondánkra, amelynek befejezõ része tartalmaz egy bizonyító adatot.  E mondát külömbözõ változatai alapján így rekonstruálom :

A besenyõk földérõl jött volt Tonuzóba.  Híres neves vitéz volt és számos harcban sok dicsõséget szerzett a magyarok fegyvereinek.  Testvértörzse volt a magyarnak a besenyõ és csak idegenek ármányossága veszítette volt õket néha össze.

Mikor Vajk fejedelem az István nevet felvevén, az országban a kereszténységet kezdé terjeszteni, Tonuzóba nem akarta ez idegen vallást elfogadni.  Amikor pedig István õt a fegyverek hatalmával szándékozta kényszeríteni, akkor Tonuzóba és neje is fegyvert ragadtak.  Õsi hesenyõ szokás szerint ugyanis nagy veszélykor a nõk férjeiket a harcba is követték és íjjal, karddal a kezükben férfiak módjára harcoltak.  Náluk a nõk ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel bírtak mint a férfiak és harcban ugyanolyan ruhában és fegyverzetben is jártak.

Az István által küldött fegyveres német csapatot, élükön egy német pappal — aki Tonuzóbát meg akarta keresztelni, mind egy szálig levágták.  István most már egész hadsereget küldött ellenük.

Három nap és három éjjelen át tartott már a küzdelem de akár mennyien támadtak Tonuzóbára, õk mind levágták azokat.  Körülöttük, köröskörül egész básrya támadott már az elesett németek és hitehagyott magyar harcosok százaiból, Tonuzóba és felesége pedig állottak lóháton, fönn a hullahegy tetején, fegyverrel a kezükhen, várva az új támadásokat.

Hírül vitték Istvánnak hogy nem bírnak Tonuzóbával, mire õ, nem tudván mitévõ legyen, összehívta németjeit és keresztény magyarjait tanácskozásra.

Környezete magyarjai azt tanácsolták hogy a harcot hagyják abba, gyûjtsék össze fegyvertelenül a békés, földmûves magyar népet, menjenek ezek ásóval, kapával, vegyék körül Tonuzóbát és feleségét, hogy semerre el ne mehessenek és köröskörül kezdjék a földet hányni, temessék be a halottakat, aztán hányják a földet mind magasabbra, magasabbra, amíg Tonuzóbát és feleségét is betemetik. . .

És íme, Tonuzóba és neje, a fegyvertelen, földmûves magyar nép ellen nem bírt fegyvert emelni.  Karjuk erõtlenül hanyatlott alá s csak nézték, nézték mint emelkedik körülöttük mind magasabbra az óriási sírhalom...

Mikor már egészen be voltak temetve s csak fejük látszott ki a földbõl, István hírnöke fölszólította õket :

— Tonuzóba, vedd föl a keresztséget !  Azt üzeni István :  te leszel õutána az elsõ ember az országban.

De õk csak így feleltek :

— Nem, nem soha !

Be is temették hát õket egészen.

Így temették el a magyarok az abádi révnél Tonuzóbát és feleségét.  Ott áll most is a nagy, magas, kerek sírhalom, amelyhez hasonló sok van még Magyarország földén, de ezt Tonuzóba sírjának nevezik most is.  Benõtte a gyep és nyájak legelésznek rajta.  De azt regélik a juhászok hogy néha, az éj csöndjében, ha a halom tetején feküszik az ember, meghallhatja olykor Tonuzóba és neje fegyverei csörrenését vagy sóhajtásukat.  Mert õk nem haltak meg hanem élnek most is a nagy sírhalom mélyén és várják századról századra hogy a magyarok ismét eljöjjenek egyszer, ásóval, kapával és õket kiszabadítsák.  Mert el jön még az ideje annak !

Eltekintve attól hogy itt csak mondával van-e dolgunk vagy történelmi valósággal amely csak a századok folyamán, népajkon alakult át meseszerûvé, fölhozhatjuk hogy I. István király idejében a már kereszténységre tért magyarok is kétségtelenül még igen jól ismerték az õsi hagyományokat és szokásokat, ha õk maguk már nem is éltek ezek szerint.  Tudták tehát azt is hogy Tonuzóba a következõ okokból nem emelhet fegyvert az õt körülzáró és betemetõ népre :  Minden törzsünk, mint besenyõk, kunok, jászok stb., magát a magyar õstörzsbõl származónak tartotta, amiértis a magyar törzs iránt nagy tisztelettel voltak sõt azt szentnek tekintették.  Úgyszintén õseinknél a földmûvelõ ember, amilyenek pedig a magyar törzsbeliek mind voltak, szentnek tartatott, azon törzseknél is amelyek maguk földmûveléssel nem vagy alig foglalkoztak.  Õseink szerint ugyanis a földmûvelés volt az egész emberiség megélhetésének alapja, ami nélkül az egész emberiségnek el kellene vesznie.  De különösen szent és sérthetetlen volt szemükben az ember aki kapát tartott a kezében, annál inkább pedig ha ezzel a földet érintette (az ásó is csak a kapa egy késõbbi származéka, amely úgy keletkezett hogy a már lappal bíró kapát nyelén kiegyenesítették hogy a földbe szúrható legyen).  Elképzelhetõ tehát hogy õsei vallásához és hagyományaihoz szent meggyõzõdéssel ragaszkodó ember, magát körülvéve és minden menekülhetést elzárva látván, inkább a halált választotta mintsem hogy az ásóval és kapával a földön dolgozó magyar földmûvesekre fegyvert emeljen.  Vagyis Tonuzóba ilykép való elvesztése tulajdonképen visszaélés volt a magyari népek egy hagyományos szokásával.

Az õskapa neve a tulajdonképeni magyar törzsnél, amint láttuk, aga volt.  De például a kabarok ugyanezt kapa néven nevezték, azért mert a horgot, horgasságot jelentõ szavak e magyari törzsnél a kapa, kapó, kampó alakú szavak voltak, amelyekkel a kap, elkap, megkap, kapkod, kapdos igék is közös eredetûek mert amidõn a kapával kapálunk, vele csakugyan aktív értelemben vett kapó, kapdosó mozdulatokat végezünk, illetve a kapa kampója valóban kapdossa a földet.  Ezek szerint kapa (azaz : a kap) olyan fõnév, amely a kap igébõl lett, fõnévképzõ szóvégi névelõvel, vagyis kap-a tulajdonképen annyit tesz mint a kap, vagyis :  az ami aktív értelemben kap, kapdos (a magyarban a kap igének ugyanis passzív értelme is van, amely a latin recipere igének felel meg).  Innen származnak a kapocs és kapcsol szavaink is, mivel régibb nyelvünkben, különösen pedig a kabaroknál az -ocs, -acs, -ecs, -ics szócskának kicsinyítõ értelme volt.  Tudjuk azt is hogy kopó = vadászkutya szavunk régibb nyelvünkben kapó alakban is elõfordult, vagyis e szavunk is tulajdonképpen megfogó, megragadó értelmû.[1]

Mindenesetre látnunk kell tehát hogy ezen kap szótövünknek nyelvünkben egész szócsoportja van s így ez tehát annak õselemei közé tartozik, vagyis nem holmi átvétel, mivel a nyelvekben a máshonnan átvett szavak elszigetelten, rokonok nélkül állanak.  Így aztán azt is meg kell állapítanunk hogy viszont a szerb-horvát nyelv kopati = kapálni igéje is tõlünk származott;  annyival is inkább hogy hiszen a kapa szerb-horvát neve motika, vagyis amilyen logikus tehát a magyar kapa és kapálni szavak azonos alakja, ugyanolyan logikátlan a motika és kopati szavak teljesen más alakja.

A szerb-horvátban a kopati ige elszigetelten, rokontalanul áll, mint minden idegenbõl átvett szó, eltekintve attól hogy azon nyelvek amelyekben a magyar mély a hang hiányzik azt többnyire o-nak ejtik, illetve az ilyen anyanyelvû emberek a magyar kapálni szót is kopálni-nak hallják és ejtik, holott bennünket semmi sem akadályozott volna abban hogy a kopati igét mi is kopálni-nak ejtsük, ha az átvevõk mi lettünk volna.  Azt pedig hogy az eredetileg hegylakó és kizárólag állattenyésztõ és nomád életmódot folytató szerb és horvát nép a földmûvelést és megtelepedett életmódot a magyaroktól és magyariaktól tanulta, bizonyítja még asov (ejtsed: asov) = ásó szavuk is, amely szónak az ás igénkbõli származásához kétség nem fér.  Ugyanígy a város szavunknak a vár szavunkbóli származásához sem fér kétség, vagyis város szavunk várral bíró, megerõsített helységet jelent.  Mivel pedig a szerb-horvát nyelvben varos (ejtsed: varos) = város, ebbõl az is kétségtelenné válik hogy az eredetileg nomád szerb és horvát szlávok a városépítést és városi megtelepedett éIetmódot is az õsidõk óta földmûvelõ és városépítõ magyarságtól tanulták, eltekintve attól hogy a mai, már mûvelhetõ völgyekben és lapályos tájakon lakó szerbek és horvátok nagyobb része a kereszténység fölvételével, és késõbb az osztrák hatalom uralma alatt elszlávosodott magyarságból áll.

Hogypedig a kap igetövünk mily õsrégi, bizonyítja az, hogy ez a latin õsnyelvbe is átszármazott, mert a latin capio is = kap, azaz megfog, megragad.

De õsnyelvünkben még az egytagú szavak megfordítása törvénye is meglévén — ami az árja nyelvekben nincsen — ennélfogva a fog, megfog igénket is a kap igénk megfordított alakjának kell fölismernünk, mivel a p és f hangtanilag egymásnak épúgy közvetlen rokona mint a k és g;  a magánhangzók változása pedig hangtörvényileg lényegtelen.  Mindebbõl azután az is következik hogy a fog, megfog igénk és a fog (latin dens, német zahn) fõnevünk között is logikus összefüggés van, ami onnan ered, hogy ember, állat ellenfelét, prédáját fogaival megfogja.  A fog fõnevünk és a kap igénk közös eredetét a legmeglepõbben az is igazolja hogy a latin dens szónak nem csak fog (Zahn) hanem ág és kampó értelme is van, amibõl kitûnik hogy azon õsidõben amikor a latin nyelv kialakult :  az ág, kampó, fog fõnevek és megfogás, megragadás szavak közötti összefüggés még az emberek teljes tudatában volt, vagyis hogy akkoriban még általánosan használták nemcsak faágból vagy agancsból való õskapát hanem olyan halfogó halászhorgokat is amelyek egyszerû ágkampóból (késõbb csontkampóból) készültek, habár ezek a földmûvelõ ágánál sokkal kisebbek voltak.

Ilyen õsi halászhorgot népünk itt-ott ma is használ még, különösen nagyobb halak, mint például harcsa fogására.

Viszont azt hogy fog fõnevünkkel miért azonosul a fok (például vízbe nyúló félsziget hegyes vége vagy a létra fokai) azt világosan megmagyarázza az hogy a megfogó szemfogak hegyesek, továbbá az hogy az õsi létra nem volt még olyan mint a mai hanem olyan amilyennek azt e rajzon láthatjuk, amely az õsember földbevájt kunyhóját ábrázolja a beleszolgáló létrával, vagyis az õsi létra nem volt egyéb kisebb fatörzsnél amelyen az ágak csonkjait meghagyták és ezek képezték a létra fokait.  Szibériai õslakók ilyen lakásokat és létrákat napjainkig készítettek.  Ugyanilyen, csak kisebb volt az õsi ruhaakasztó fogas is, bár használtak szarvasagancsból valót is.  Ilyen fiatal fácska törzsébõl készült ruhaakasztó fogast Dél-Dalmáciában, parasztházakban magam is láttam még és a Néprajzi Értesítõ folyóirat 1913. évf. 143-145. oldalán be is mutattam.

Ottani szerb neve rogulja (bár nevezik még brklja-nak is), amely név tehát a rog = szarv szerb szóból származik.

Olvasónk tudja immár hogy õseink miért nevezték a szarvas agancsait „Isten áldásá”-nak, vagyis azért mert ebbõl számos hasznos szerszámuk készült, fõkép pedig a szent õskapa, az aga, amelynek segítségével jutottak a gabonaterméshez, illetve mindennapi kenyerünkhöz; népünk pedig a gabonatermést ma is általánosan nevezi „áldás”-nak.

Befejezvén azonban ezen kitérésünket, újabb kitérést kell tennünk az ének azon szavai bõvebb magyarázata céljából hogy az égõ gyertyákkal ragyogó agancsok :

Aranytükör mellett asztalon álljanak,
Amig sötétség tart : világositsanak.

Az asztal ugyanis õseinknél egyúttal a házioltár is volt, majd késõbbi idõkben házioltárként erre külön asztal szolgált, de természetesen nem minden õstörzsünknél egyformán, mert hiszen például az avaroknál házioltár volt a tûzhely, amelyen sütöttek-fõztek is és náluk is csak templomaikban, lakóházaikban pedig csak késõbbi idõkben fejlõdött ki külön tûzoltár.

A magyar törzsek oltárait azonban olyképen vélem rekonstruálhatni ahogyan azt az alábbi rajzon látjuk ábrázolva :  Asztal, hímes terítõvel, rajta középen kis emelvény, szintén hímes terítõcskével.  Ez emelvényen áll díszesen faragott állványon a Napot ábrázoló és a lelkiismeretet jelképezõ Aranytükör, amely egészen szabályos kerek korongalakú de tükrözõ felülete alig észrevehetõen domború.  Ez régen tiszta aranyfémbõl készült.  Mellette kétoldalt áll az asztalon egy-egy tartóállványul szolgáló edény, amelyekbe az igazi vagy fából való két szarvasagancs helyezve s ezek hegyein kis arany- vagy ezüstköpûkben égnek a gyertyák.  A szarvasagancsok ugyanis a szarvas-álarcos ember fából készült álarc-fejérõl könnyen levehetõk voltak, hogy az oltár ezen edényeibe állíttathassanak, égõ gyertyástól.

Az Aranytükör a házioltáron

Továbbá úgy képzelem ezen oltárat hogy az a fal mellett is állhatott, amikoris mögötte a falra sötétkék kárpit volt függesztve, amelyen fényes, ötágú csillagok voltak és ami a csillagos Eget ábrázolta.  Ezen oltárnak azonban régen gyakorlati célja is volt, sõt eredetét is ezen gyakorlati célra lehet visszavezetnünk.  Ugyanis eltekintve attól hogy hiszen az asztal az étkezéshez is szolgált, hogy régen esténként az étkezõ asztalról a világítás el nem maradhatott és hogy õsidõkben hazánk területe a Föld pólusa lévén, itt az éjszakák és nappalok fél-fél esztendeig tartottak :  a lakó- és tartózkodó helyiségekben este vagy éjszakában világításra mindenkor szükség volt, aminek helye régibb idõkben elsõsorban is az asztal volt.  De ugyancsak az asztalon állott a tükör is, amely elõtt öltözködtek, fésülködtek és mosdottak is.  Miutánpedig a legrégibb házak félgömbalakúak azaz hupolagszerûek voltak, ennélfogva faluk belül homorú és befeléhajló lévén tükör fölakasztására nemigen volt alkalmas.  Ugyanezen okból asztal, tûzhely, illetve oltár is a helyiség közepén állott vagy legalábbis a középhez közel.  Ezekszerint tehát a falmellett álló asztal, tûzhely, illetve oltár is késõbbi fejlemények, azon idõkbõl valóak amidõn a lakóhelyiségek már négyszögletesek lettek.  Mint mindig, tehát itt is :  a jelképes értelmû vagy vallásos célú dolgok eredetét gyakorlati dolgok képezték, illetve a jelképes értelem késõbb magyaráztatott beléjük, valamint a vallásos szertartások is gyakorlati cselekmények késõbbi fejleményei, sõt ezek igen gyakran oly cselekmények emlékét tartják, mintegy megrögzítve, fönn, amelyek a mai életben már nincsenek is meg többé.

Utóbb aztán a kereszténység is — bár be nem vallottan — mindenben utánozta az õsi természetvallás oly szép szokásait és szertartásait.  Itt például õsvallásunk oltára emelvénye és Aranytükre helyébe került a tabernaculum és ostensorium, az égõ gyertyás szarvasagancsokból pedig fejlõdtek a keresztény oltár égõ gyertyái.  Csakhogy a tabernakulum és oltáriszentség egészen más értelmezést kaptak, a keresztény oltárak égõ gyertyáinak pedig már semminemû értelme sincsen, holott õsvallásunkban ezek a csillagokat és az Eget jelképezték.  A keresztény ostensoriumok — amelyek közepén a felszentelt ostya kis félholdalakú tartály hasítékában épúgy áll mintahogy állott állványán az Aranytükör — rendesen (különösen a régebbiek) az ostyából áradó fénysugarakat ábrázolnak, ami hiszen annak emlékét tartja fönn hogy a kerek, korongalakú — bár sokkal kisebb — ostya helyén régen a Napot ábrázoló, fénylõ Aranytükör állott;  azt pedig, hogy az ostya kisebb, épen ezen sugarakból képezett korong pótolja, úgyhogy ezáltal az ostensorium épenolyan nagy lett amilyen volt az oltári Aranytükör.  Mi több, hiszen Jézus is, akit ez ostya jelképez, épúgy a Nagy Égisten fiának mondatik, mint a Magyarok Istene, azaz a Napisten.

Az egyenes leszármazás tehát, bármely úton történt is az, teljesen kétségtelen.  Olaszországban, amint az 1944-ben az Abruzzo hegység falvaiban a templomokban magam is láttam, az esténkénti templomozásnál (amit ott „benedizione serale”-nak neveznek) az oltáron a szarvasagancsokra még meglepõen emlékeztetõ ilyen gyertyatartókban égnek a gyertyák, míg közöttük középen az ostensorium áll.  Az egyezés oly nagy hogy a közös eredet nem lehet kétséges, vagyis nem kételkedhetünk abban hogy a keresztény oltáriszentség az Aranytükör leszármazottja és hogy ezen keresztény gyertyatartók (ezeket Olaszországban „griglie” és „giardiniere”-nak nevezik) a szarvasagancsok utánzatai, habár ez ma feledésbe ment.

Sõt a zsidók ilyen hétágú gyertyatartóiban vagy mécseiben — amelyeket õk is vallásos szertartásokon használnak — szintén nem egyéb a Csodaszarvas agancsa emlékénél.  Az ilyen zsidó gyertyatartókra egyébként az említett olaszországi gyertyatartók is nagyon hasonlítanak, különösen azok amelyek osztó karja nem ferde hanem vízszintes és öt vagy több gyertyát viselõk, amilyeneket ott szintén láttam.

 

De immár térjünk vissza ezen fejezetünk tulajdonképeni tárgyához :

A vogul hitregés énekek szerint a Napisten már bölcsõjében is oly erõs hogy ha bal- vagy jobbkezét mozdítja :  a Föld reng illetve „a tenger fölviharzik, végesvégig habzik”.  A görög hitrege szerint Heraklész oly erõs már bölcsõjében is, hogy a rátámadó két kígyót megfojtja;  amely két kígyó hogy a Hidegség és Sötétség megszemélyesítései, ezt azonban csak magyar adatok segítségével tudtam kinyomozni.

Miután pedig mi már tudjuk hogy Magyar Õsatyánk azonos a Magar és Makar néven is nevezett Heraklesz Napistennel, azaz a görögök szerint a szkíták õsatyjával, mindez azután nyomra vezet bennünket, vagyis megállapíthatjuk azt is hogy a mi népmeséink kicsi de nagyerejû hõsei :  a Babszem Jankók, Hüvelyk Matyik sem egyebek a mi Napistenünknél, illetve hogy az ezekrõl szóló mai meséink õsi napéposzunk azon része maradványai amelyek Napistenünk gyermekkoráról szólottak volt, csakhogy ma már végsõ fokig elromlottak, elfajultak és aljasodtak, aminek oka nagyrészt az is hogy régebben, amíg õsvallásbeli eredetük még észrevehetõbb volt, mint „gonosz pogány maradványok”-ként üldöztettek is.  Mindenesetre azonban Csodaszarvasregénk e része helyreállítását fõkép ezen népmeséink segítségével lehet csak eszközölnünk, amihez azonban egy Arany János költõi tehetségén kívül még alapos néprajzi tudás is kell, hogy megítélhessük hogy ezen töredékekben mi õsi, mi az õsinek romlott, átalakított maradványa, mi az ami az õsiben nem volt meg hanem csak késõbbi belevitel és minek kellett az õsiben meglennie de késõbb kiveszett vagy üldöztetés által kiírtatott.  Elsõsorban is pedig szemelõtt kell tartanunk azt, hogy ezen mesék õsregénk azon régibb alakja maradványai amelyben még nem testvérpár hanem csak egy regebeli hõs szerepelt.

Õseink fõbb hitregéiket (mythoszaikat) a csillagképekben szokták volt illusztrálni, mégpedig a legnagyobb költõi szabadsággal, amiben annyira mentek hogy ugyanazon csillagképet — helyesebben szólva ugyanazon csillagcsoportot — tetszésük szerint hol így hol úgy magyarázták vagypedig ugyanazon csillagcsoportot egyik énekesük emígy, másik amúgy értelmezte, aminek nyomát úgy nálunk mint a késõbbi népek õseinktõl öröklött csillagképeiben ma is láthatjuk.  Hogy csak egy példát említsünk :  láttuk hogy a Nagy Göncöl vogul rokonainknál futó szarvas, nálunk általában szekér de palóc törzsünknél már „kincsõ” azaz kancsó.  Több európai népnél azonban ugyane csillagkép a „Nagy Medve”, míg „Kis Medvé”-nek a mi Kis Göncölünket nevezik, amely utóbbit azonban népünk még Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének vagy Bába Matollájának is mondja.  Hogy az európai más népek Nagy és Kis Medvéje mennyire képtelenség, erre nézve elég említenünk annyit hogy a medvének nincsen farka holott õk, amint azt régi égabroszokon mindenütt látjuk, mindkét „Medvét” hosszú farokkal ábrázolják, úgy hogy a szekér rúdja a medve farkát képezi.  Vagyis szerintem az említett más népek részérõl itt valami tévedésnek vagy félreértésnek kell lennie;  amely félreértést, azt hiszem meg is találtam :  a medve latin-olasz neve ursus-orso (olvassad: urszusz-orszo).

Föltûnhetik nekünk e szavak orsó szavunkali hasonlósága.  Márpedig tény hogy mindkét „Medve” az Ég látszólagos forgási tengelye közelében van, sõt a Kis Göncöl, azaz a Kis Medve farka hegyét épen maga az északi Sarkcsillag alkotja, amely ma pontosan a tengelypontot is képezi, amely Csillag tehát az egyetlen amely helyébõl soha el nem mozdul és a többi mind e körül keringeni látszik.  Ezért nevezi népünk a Kis Göncölt ma is Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének, vagyis azért mert õsregéink szerint Tündér Ilona palotája azonos a mesebeli „kakaslábon forgó várral”, amely épúgy forog önmaga körül mint az Ég boltozata, valamint ismeretesek népünk azon tekerükéi (fonalfölgombolyító állványai), amelyek függõleges tengelyen, kakaslábhoz hasonló, háromágú lábon állanak és amelyeknek némelyike oly hosszú függõleges tengellyel bír, hogy ennek fölsõ hegye a mestergerenda közepén lévõ e célra szolgáló kerek lyukában forog, amely lyuk köré Erdélyben még ma is szokás csillagot faragni.

E csillagdísz tehát a Sarkcsillag, a tekerük pedig a Kis Göncöl, más néven Bába Tekerüke vagy Bába Matollája.  Lehet azonban, hogy õseink a Sarkcsillagot orsóhoz is hasonlították, mivel ez fonásközben szintén függõleges helyzetben forog önmaga körül és ezen orsó — régen orosó, orsú alakban is ejtve — szavunkat az árják átvéve de azt nem értve ursus vagy orso azaz medve értelmûnek vették és így lettek azután elõbb csak a Kis Göncöl, majd a Nagy Göncöl is — mivel utóbbi is az Ég Északi Sarka közelében van — medvékké, de hosszú farokkal !

Régebbi nyelvünkben — és tájszólásokban ma is még — or, ör, szóvégi magánhangzóval orú, örû, romlottan örv = kör, karika, amely szavakból képzõdött orsó vagyis orosó = forgó, pörgõ, valamint oros = forog és orsan = hirtelen megfordul, amely utóbbi ige népünk nyelvében ma is él.

Viski Károly közöl a Néprajzi Értesítõben Erdélybõl olyan mestergerendarajzokat, amelyeken az Északi Sarkcsillag ábrázolatát látjuk, míg az emellett lévõ más csillagalakok az égbolt többi Csillagait jelentik.  Mennyezetekre és kupolák belsõ fölületére csillagokat ábrázolni máig is, különösen templomokban, még szokásos, egyébként pedig maga mennyezet szavunk is a mennyezet és az égbolt azaz a Menny egymássali összehasonlíttatását tartja fönn.

Viski több változat rajzát közli, amelyek lényege azonban mindig kötél és csillagok.  Az Északi Sarkcsillagot ábrázoló csillagalak közepén látható lyuk az amelyben a tekerük vagy vetük, vagy Viski szerint a matolla tengelye forog.

A Viski által a Néprajzi Értesítõ folyóirat 1911. évfolyama 113. és 115. oldalakon közöltek fejtik meg a legcsodálatosabban egyúttal azt is hogy a szlavóniai magyarság miért nevezi máig is a ház mestergerendáját e ma széltére használatos de idegen eredetû szó helyett ideg-nek. (Lássad: Néprajzi Értesítõ 1911. 245. oldal Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar falvak.)  Viski Károly a fönt említett „Adatok a székely építkezés ismeretéhez” címû cikkében többek között a mestergerenda csillagos díszérõl ezeket írja :  „E díszítés közepén tisztán látszik a lyuk, amelyben a motolla tengelye szokott járni.  A másik, több ház mestergerendáján is elõforduló dísz nyilván a kötelet utánozza remek faragással;  ez az egész mestergerendán végig fut.  Talán nem vetjük el a sulykot ha föltesszük hogy a még mennyezetlen házakban csakugyan kifeszített kötélen álló csigában forgott a tengely.”

Viski „motollát” mond de ezalatt természetesen a fönti rajzon C-vel jelzett forgatható készüléket kell értenünk, „csiga” alatt pedig egy a kötélbe szorított, fából való, korongalakú csapágyat, amelynek felületére csillag volt kifaragva.  Hogypedig Viski föltevése mennyire helyes, nem csak az bizonyítja hogy például némely keleti rokonnépünk kerek és mennyezetlen lakaiban (jurtjaiban) e kifeszített kötél máig is megvan, amely a helyiség közepén égõ tûz fölé akasztott fõzõüstöt tartja, továbbá a függõbölcsõ és más miegyéb fölakasztására is szolgál, de bizonyítja a legtökéletesebben az is hogy — amint már említõk — a szlavóniai magyar falvak népe nyelvén a mestergerenda neve máig is „ideg”, holott az íj húrát is nevezzük idegnek.

A régi magyarok ugyanis tudvalevõleg az íjat kifeszítõ húrt nevezték volt idegnek, aminthogy ezt mai irodalmi nyelvünk is nevezi még így.  Õseink legrégibb lakai is még kerek alaprajzúak és kupolaszerûek lévén, a kifeszített kötél ezekben is megvolt.  Ugyanez megvan mai népünk kunyhóiban, de mivel ezek anyaga nád vagy szalma, ami kötél kifeszítését nem bírná el, ezért azt tehát rúd pótolja.  (Lássad: Herman Ottó: „A magyar õsfoglalkozások körébõl”.  Budapest 1899, 29. kép. Kontyos kunyhó, Ecseg.)

Ezek szerint pedig a kifeszített kötél a ház hupolaga (cupolaja) alatt valóban ugyanolyan helyzetben volt mint az íjat feszítõ ideg.  Bizonyosnak vélem hogy amidõn az ilyen kerekalaprajzú és hupolagos lakok õseinknél már nem csupán kunyhószerûek voltak, hanem, kerek alakjukat még megtartva, nagyobb lakóházakká, palotákká, templomokká is fejlõdtek és szilárd anyagokból is épültek, bennük a kifeszített kötél még ezután is sokáig megmaradott és ha nem is állandóan hanem csak bizonyos alkalmakkor, míg kisebb, népi lakokban rúddá, majd mestergerendává alakult át, különösen azután hogy a faépítészet folytán a kerek alaprajzot mindinkább a négyzetalakú váltotta föl.  A mestergerendára pedig azért faragták ki továbbra is díszül a kötelet és Csillagot, illetve ideget és Csillagokat is, mert mindezzel már sok szebbnél szebb, az Égrõl, Tündér Ilona kakaslábon forgó légi váráról, a Göncöl Csillagáról vagyis a Világ Göncölérõl (mert régi nyelvünkben göncöl = tengely) szóló jelképes monda és hitrege függött össze.  Hogypedig mindez mily õsrégi eredetû dolog, bizonyítják még a következõk is :  Ma a Sarkcsillag nincsen az Ég legmagasabb pontján, Magyarország pedig nem esik össze az Északi Sarkkal, vagyis világunk „tengelye” nem függõleges hanem Észak felé elhajló, de a tekerükök, vetükök vagy matollák tengelye függõleges, valamint a mestergerendák csillaga is a vetük függõleges tengelye csapágyát képezi.

Ámde õsrégi mûveltségünk virágzása korában, a Jégkorszakok elõtti vagy azok alatti idõkben — amint azt már többször említettem — az Északi Sark valóban Magyarország területén volt, úgyhogy akkoriban az Ég látszólagos forgási tengelye egyúttal az Ég legmagasabb pontja is volt.  Ami pedig a Sarkcsillagnak a mestergerendáni ábrázolását és a velük tengelye csapágyakénti használatát illeti, sajnos, Viski elmulasztotta a székely fonó- szövõ asszonyokat az erre vonatkozó mondák felõl kikérdezni.  Más gyûjtõk e dolgok felõl mit sem sejtve, ezt nem is tehették, magam pedig Erdélyben jártamkor még igen fiatal és néprajztudományilag kiképzetlen lévén, ezt szintén nem tettem meg.  Fölhozom azonban itt, hogy Pálos Ede a Néprajzi Értesítõ 1911. évfolyama 150-173. oldalain lévõ a Gyõr vidéke magyar népmûvészetérõl szóló cikkében adja egy ottani mestergerenda ábrázolatát, amelynek közepén a Csillag tökéletes képe ott van de viszont a tengely számára szolgáló lyuk belõle már hiányzik, míg a kötelet már csak egy az egész gerendán végigfutó sáv jelezi, a kötél csavartsága azonban már szintén nincsen föltüntetve, aminek oka pedig szerintem nem más mint az hogy utóbb készültek olyan matollák is amelyek tengelye már nem ért föl a mestergerendáig hanem oly erõs és nehéz talpat, azaz „kakasláb”-at kaptak hogy földûlésüktõl nem kellett tartani.  (Lássad: Néprajzi Értesítõ 1905., 243. oldal. „Komáromi motolla”.)

A tulajdonképeni magyar törzs eredetregéjében, mivel ennek fõfoglalkozása õsidõkben a gyümölcstermelés volt, valószínûleg a népmeséinkben ma is meglévõ aranyalmafa szerepelt.  Ez pedig szerintem a narancs is lehetett, mely azon idõkben amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt de éghajlata emellett a mainál is sokkal enyhébb lévén, a narancs itt megteremhetett.  Azonban õsvallásunk szimbolikájában minden sokmagú, valamint minden fürtökben vagy kalászszerûen termõ gyümölcs, szem és bogyó nõnemû jelkép volt, mivel a számosság is, a nõi petefészekkel kapcsolatban, nõnemû valaminek fogatott föl, holott az egymagú bogyók, gyümölcsök, amilyenek például a barack- és szilvafélék, pedig hímnemûnek, ezért eredetileg a nõelvi regékben, amelyekben az „aranyalmát” nõi mesehõs kell megszerezze, e gyümölcs alatt valószínûleg valamely sárgaszínû barack- vagy kerekgyümölcsû szilvafélét kell értenünk, lévén ezek hímségi jelképek mivel az egység, magány is hímnemû valaminek fogatott föl.

De természetesen e jelképezések késõbb, õsvallásunk hanyatlásával, de fõkép a kereszténység terjedésével, össze is zavartattak, majd a jelképes értelem teljesen feledésbe is ment.  A tulajdonképeni magyar törzs eredethitregéjének is ugyanis szintén két alapváltozata volt.  Habár a magyar törzs hímelvi volt, mégis valószínû hogy igen régi idõkben, amikor a hímelvûség és nõelvûség még nem volt teljesen kialakulva, a hitregének is keletkezett egy olyan alakja amely a hímelvûséggel, a másik pedig a nõelvûséggel maradott kapcsolatban.  A hímelvi változat az lehetett amelyben Tündér Ilona Földistennõ szigetén (Csallóköz) levõ gyönyörûséges Aranykertjérõl vagy Tündérkertjérõl van szó és az ebben álló aranyalmafáról, amelynek gyümölcséért népmeséinkben a férfimesehõs, azaz tehát a Napisten jön, aki aztán Ilonát, akié a fa, is nejévé teszi.  (Lássad például: Horger Antal: Csángó népmesék: „A magas fa gyümölcse”. Budapest 1908. és Benedek Elek magyar mesegyûjteményében „A tizenhárom hattyú” címût, amely az ismert „Árgyirus” mese népi õsalakja volt.  De megvan igen szépen a Tündér Ilona kertjében lévõ aranyalmafa, amelynek gyümölcsét a mesehõsnek kell megszereznie, Horger Antal gyûjtése „A sárga kicsi kígyó” címû meséjében is.)

Ugyanezen indíték egy változata van még a Heraklész-mythoszban is ahol Heraklésznek a heszperidák (azaz a tündérek) kertjébõl kell az aranyalmákat megszereznie.  Heraklész pedig szintén a Nap megszemélyesítése és tehát a mi Magyar Napistenünkkel azonos.  Õseinknél ugyanis a sziget, ha az nem volt egyúttal hegy vagy szikla is, hanem olyan lapályos mint amilyenek a folyók szigetei lenni szoktak (Csallóköz, Margitsziget, Csepel stb.), mindig nõnemû jelkép volt, amiértis onnan férfimesehõs kell az aranyalmát megszerezze.  A nõelvi változat ellenben az kellett legyen amelyben az aranyalmafa egy király (azaz a Nagy Égisten) kertjében áll és az aranyalmákat éjszakánként valaki meglopkodja, ez pedig nõ, azaz Tündér Ilona.  A király a fát sikertelenül õrizteti, míg végre a királyfi (a Napisten) is kimegy õrzésére, mire megjelenik Tündér Ilona, aki a gyümölcsöket csak azért lopkodta volt mert remélte hogy egyszer a királyfi is kijön õrzésére s így vele találkozhat.  Ez utóbbi változat van földolgozva Vörösmarty „Csongor és Tünde” címû költeményében, valamint ez van meg az ismert „Árgyirus és Tündér Ilona” mesében is, amelyet meg Tatrossy György 1618-ból tartott fönn írásban is.

Azon népmeséinkben amelyekben az aranyalmákért mesehõsnõ jön, ma sincsen sziget említve, ami tehát még mindig annak emléke hogy a sziget nõnemû jelkép volt (a nõi szeméremrészé).  Ellenben az hogy például Szemiramisz (azaz Vénusz-Tündér Ilona) kertjei meg hegyen vannak, ez annak emlékét tartja fönn, hogy nõelvi törzseink szerint a Földi Paradicsom kertje hegy tetején levõnek képzeltetett, mivel a hegy, szikla, kõszál a hímtag jelképei voltak, a nõelvi törzseknél pedig, amelyeknél tehát jog és hatalom is a nõnél volt (mint például a szemere törzsünkbõl származott amazonoknál), a nemzésnél is a nõ szokott fölül lenni.

Az „Árgyirus és Tündér Ilona” mesét, amint említém, Tatrossy György, az Apor család íródeákja, már 1618-ból írásban is reánk hagyta.  Bár õ azt állítja, hogy a mesét olasz krónikákban olvasta, mégis maga a népmeséinkben általános Ilona név meg a meséjében elõforduló és számos népmesénkben meglévõ tõsgyökeres magyar indítékok alapján és a Tatrossy által beletett latinos és görögös személynevek dacára is, jogunk van ez állítását valótlannak tartarnunk.  Azon korbeli írók ugyanis, reneszánszos és barokkos divat szerint, soha el nem mulasztották a görög római mythologiábani járatosságukat fitogtatni, ami a Tatrossy meséjében elõforduló idegen személynevek eredetét is megfejti.

Tatrossy tehát az „olasz krónikák”-kal is csak a szépet szeretõ de naiv olvasóinak akart „imponálni”.  A fitogtatás pedig elég bántóan ki is rí amidõn a különben magyar népies hangú és tárgyú mesében ilyen betoldások kerülnek sorra :

Juno, Pallas, Venus és Minerva,
Ezzel nem ér vala Nimpháknak sokasága,
Sem a szép Sibillák, sem éneklõ Musák
Ékes tekinteti mert mind feljül mullja.

Mondja ezeket Tatrossy amidõn Ilona szépségérõl beszél.

Folytatom a Csodaszarvas éneket :
(Kívülrõl kukorikulás hallatszik.)
A Csodaszarvas énekel :

 

Halljátok, halljátok, kakasok szólanak...
Emitt is, amott is már kukorikulnak...
Minden ékességem íme már letettem,
Minden ragyogásom nektek átaladtam,
Minden ajándékom már szét osztogattam
Ez új esztendõben már reátok hagytam.


(Ismét kukorikulás hallik.)

Halljátok, halljátok a kakasok szavát ?
Jelentik, jelentik újesztendõ napját !...
Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Az Ég tengerébe már vissza kell térnem,
Messzire, messzire el kell nékem úsznom...
Kékes messzeségbe ideje eltûnnöm...
ideje eltûnnöm...

A Csodaszarvas eltûnése azt jelenti hogy reggel a Csillagok eltûnnek.

Ez volna tehát eddig a Csodaszarvasrege bevezetõ része, vagyis a megjelent regösök évvégi, illetve újévkezdeti szereplésük egy része.  Miután a házioltár Aranytükre elõtti éjfélutáni szertartás is befejezõdött, következik az újévkezdõ víg lakoma és mulatozás amialatt a regösök igéretüket beváltva, regélnek azaz elõször elénekelik a világkezdetet és a magyarság keletkezése regéjét, azaz a tulajdonképeni Csodaszarvas-rege elejét majd annak többi részeit, valamint egyéb regéket is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.