Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meseelemzés III. Világszép Nádszál-kisasszony

2009.10.30

VILÁGSZÉP NÁDSZÁL KISASSZONY

Avagy az Ikrek- Nyilas tengely tanítása

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király s annak két fia.

Az aranykori tanítások jellegzetes kezdése az „egyszer volt, hol nem volt”, tehát azon időszak, amelyben még nem létezett különvált kettősség. A Mátrix-film óta előszeretettel viccelődöm ezzel: „az Operációs rendszeren is túl”; tehát az elme által létrehozott látszatvilágon felülemelkedve…

Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

- Hiszen szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Két azonos nemű testvér utal az Ikrek minőségre. Fontos, hogy nem ellentét jelenik meg közöttük, hanem a jó és a jobb, tehát a tudat folytonos, tapasztalatok, cselekedetek általi fejlődése.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája.

Ez egy hímelvű népcsoport meséje, hiszen a női karakterek, csak a háttérben nyilvánulnak meg, illetve büntető, segítő, jutalmazó alakban (dajka, boszorkány, királylány).

Mikor az idősebbik királyfi továbbment, azt mondja a kicsi királyfinak:

- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

- No bizony, ha az, megyek is utána.

- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardot felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

A nád és a nagy, szavak jelentésükben és alakjukban is egyeznek a „nő” szóval. Maga növény jelkép is a növekedéshez, illetve a termékenységhez kapcsolódik.

Ugyanakkor nem a termőrészben rejtezik a vágyott leány, hanem a szárban. Ez három gondolatkört kapcsol össze; a növekedést (a szár emeli magasba, mondhatni szentesíti a termőrészt), a teljességet és a tisztaságot (régi nyelvünkben a szar, szár, sár fényes jelentéssel bírtak; lásd: sárga, sárarany), valamint a szabadság eszményét, mely egyben utal rá, hogy a mese jelképes; valójában az égi történések földi leképezése (szál, szár = száll, szárny). A téli-nyári napfordulóra tett célzás, hogy „nincs az apja (a Nap) házában” a leány, hanem a Fekete-tengerben (világűr, a Föld másik oldala, illetve a tudatalatti). A három nádszál az ember energiatestében található három fő vezeték szimbóluma is egyben.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, Fölnyergelte a legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy fölkeresse a Világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony.

Az erdő mindig a tudatalatti, illetve a vágyerők megtestesítője.

Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

A tisztelet minden tanítás alapja. E nélkül hiteltelenné és veszélyessé válik az ismeretek által szerzett hatalom.

- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

Olyan vidék, ahová a képzelet nem juthat el. A tiszta tudat földje.

- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, a kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának. - Igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi utána ment.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elmondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

- Hej, fiam, nem érsz te oda soha világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amelyik sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan a táltos paripa.

Ez a tiszta Nyilas-minőség. A téli napforduló ideje. A ló a szabadság és erő egyesítője. Csak az tud elérni a céljához, aki megleli életében a szabadságot és az erőt. A három aranyhajszál betoldás, de mint jelkép kapcsolható a történéshez, viszont a nem részletes utasítás bizonyítja, hogy az eredeti történetben nem szerepel ez a rész. A három aranyhajszál a fej tetején azt jelzi, hogy hősünk a három energiacsatornában felhúzta a koronáig, a tetejéig a Kundalini-kígyót, a kozmikus energiát.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért.

Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes; aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orralikán, s nyerít hármat egymás után, hogy meg-megcsendült bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

A kilincs madzag a kapunyitást jelöli. A hegytetőn, tehát a tudatosság csúcsán megnyitja az égi világ kapuját, beavatja önmagát.

- Itt vagyok, kicsi gazdám!

A kicsi gazda jelentheti azt, hogy még a kettősség minőségében van a főhős, az erőt használja, de még nem azonosul vele.

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat.

Mondotta a királyfi:

- Mint a gondolat, édes lovam!

Nem az anyagi (szél), nem az asztrális (madár), hanem a szellemi (gondolat) világába kalandozik.

- Jól van, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem járjuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Amíg meg nem leli a belső fénysugarát, a belső vezetőjét, hitének oszlopát, addig semmilyen külső történés és segítség által sem lehet boldog.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig nem eresztik be a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából.

A két farkas szerintem már értelem eltolódás, de a két őrző a kettősség világának, a megosztott tudatnak (én-világ) az átlépését mutatja.

Gondolja a királyfi: "Bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból." Kivette a zsebéből a csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

Önfeláldozás, valamint a test, mint a célhoz vezető eszköz leghelyesebb felhasználása. A comb egyrészt az úton való járáshoz az erőt adja, valamint a nemiséghez kapcsolódik, de ebben a mesében még, mint Nyilas-testrész is értelmezhető.

- Most már mehettek - mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:

- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát, ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött; ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött; s volt ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát.

De halljátok csak, mi történt!

Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek egy olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

A királyfi olyan Nap-erőket alkalmazott, amelyekre még nem állt készen. A tisztulási szertartás során szembenézett magával, és a benne lévő harag kiragadta a tudatát. Szembe kellett néznie önnön mélyén rejtező félelmeivel.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek; s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor egy nagy vaskapuhoz értek. No, ide ugyan elcsúszhattak-mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun!

A szélvész, és a búsulás, szomorúság az Ikrek árnyminőségére utal (levegő elem, a tüdőhöz kapcsolódik a szomorúság negatív emóciója).

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím, egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt az, hanem furulya. Nagy bújában-bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben.

S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdt a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót.

De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen besétált.

A fényen túli fény innen nézve sötétségnek látszik, mert a megkülönböztető tudat egyszerűen nem akarja látni az igazságot. A felhalmozott jelképek összefüggéstelensége újabb betoldásra utal, de az biztos, hogy a legmélyebb tudatalatti világban jár, mert a vaskapu általánosan a test kapuja.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép lány, aki nem volt más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb lánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, és vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, döntögették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Itt egy háromszoros tisztításon megy át a főhős. Férfierejét egy semleges női minőség tisztítja meg.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén Hajnal gyémántpalotája; s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ott kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s azt mondta:

A három hajszál helyett egyet kapott, amely nem evilági fénnyel ragyogott. Elérte a megvilágosodást, de még csak az avatója által kapott erő által emeltetett fel.

- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod Világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott termett a királyfi táltos paripája, fölpattant rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek.

Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nékik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

A víz az érzelemre utal, ennek legmagasabb fokára, az együttérzésre. Ha ez nem jelenik meg, akkor semmilyen előző tett nem segíti ki a királyfit.

Hét nap, hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan setét volt, hogy a királyfi fölakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat.

S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s azt mondta a lovának:

A vér az élet árama. A vérzés, tisztulás. A halott, ragaszkodással telt érzések feltisztulása. A boszorkány jelenléte, és a vérzés az első vér általi tisztulásra is utal. Éppen az ölbe fektetve lesz termékeny erővé a felemelt anyag.

- No most, édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan lány van-e bennük. Hátha csak hiába bolondították ide a Fekete-tengernek hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép lány: Világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán a királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy szempillantás sem telt belé, meghalt a lány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény lányt siratták bizonyosan.

Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a lányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a lányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s Világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni Világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban.

A tapasztalat világában meg kell, hogy éljük a szenvedést. Csak az a fogadalom számít, amit az ember magának tesz. A harmadik nádszálat azért nem vágta fel, mert fogadalmat tett.

Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De előbb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a Világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges lány, amilyent még emberi szem nem látott.

Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is, a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha látják. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király; s mit csináljon a fia meg a menye - örültek azok is.

Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények és lányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!

Ennek a mesének nincsen valódi katarzisa. Valószínűleg részletekből összetett tanítás ez. Fő üzenet, hogy mindenki csak olyanra vágyjon, amit el tud érni hite szerint. Ha életében nem leli az értelmet, az nem jelenti, hogy nincs is ott, hanem szemléletváltás és alázat szükségeltetik.

nádlányok, a ( a Magyar Néprajzi Lexikonból)

tündérmese. Fiatal férfi olyan helyről kíván házasodni, amely sem ezen, sem a túlvilágon nincsen, vagy egy öregasszony, akinek korsóját eltörte, megátkozza, hogy előtte ismeretlen helyről házasodjék; az ifjú a Nap, Hold, Szél anyjától tudakozódik Uborkaország vagy a Tökváros után. Feltör három diót (tojást) vagy levág három gallyat (nádszálat stb.), azokból szép leányok ugranak elő. Az első kettőnek nem tud vizet adni, mire eltűnnek (meghalnak), a harmadikat sikerül megitatnia. A leány életben marad, s megígéri, hogy a felesége lesz. Az ifjú szép ruhákért s hintóért bemegy a városba, hogy menyasszonyát méltóképpen vihesse haza. A leányt visszatértéig egy kút (patak) fölé hajló fára rejti. Egy cigányleány a vízbe löki, s elveteti magát az ifjúval. A nádszálkisasszony a vízben aranyhallá (kacsává) változik. Vetélytársnője kívánságára kihalásszák és megölik. Egy félrehullott pikkelyéből aranyos fa nő, vetélytársnője ezt is kivágatja s tűzre rakatja (→ aranyhajú ikrek: AaTh 707, ill. MNK 707*; → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a: AaTh 403A; a hűtlen királyné: AaTh 318). Egy forgácsot szegény ember (asszony) hazavisz, házában leánnyá változik s kitakarít. A szegény ember munka közben meglepi, attól fogva nem változik vissza. Egyszer a király házánál fonó van, ezen a leány is részt vesz s elmondja történetét. A király felismeri, az álmenyasszonyt ló farka után kötteti, s a nádszálkisasszonyt feleségül veszi (AaTh 408). – Az egész magyar nyelvterületen 34 változatban feljegyzett mese. Ezek a fenti típusképtől csekély eltérést mutatnak. Kivétel a Benedek Elek által feldolgozott Merényi László-féle változat, amely számos, valószínűleg a gyűjtő által költött részletet tartalmaz. A szóbeliségből mindössze egy származéka került feljegyzésre, de a mese a „Világszép nádszálkisasszony” c. meséskönyv jóvoltából az ország egész területén ismertté vált. – A nádlányok meséje egész Európában elterjedt, különösen a Földközi-tenger medencéjében népszerű. Első ismert feljegyzése Basile Pentamerone-jában található (17. sz.), a következő században a velencei C. Gozzi egy másik változatát nagy sikerű mesejátékká dolgozta fel (A három narancs szerelme, ennek felhasználásával írta ismert operáját Prokofjev). A mesét tartalmazza a Perrault- és a Grimm-féle gyűjtemény is. A típus monográfiáját W. Anderson készült megírni, váratlan halála azonban meggátolta a munka befejezésében. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (ÚMNGy, VIII., I., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönöm!

(Zsiann, 2009.11.01 13:45)

Kedves Zsolt!
Fantasztikus érzés volt olvasni az ért-elemezésedet, belebizsergett többszörösen a hátam...
Az IC (Nyilas)-MC(Ikrek)tengelyem...
Akkor ez sem véletlen :)